A kirjazott méhek (azaz a távozó méhanya és mintegy 23 ezer dolgozóból, főleg építő- és dajkaméhekből álló kísérete) először rendszerint egy fára telepednek, látványos fürtöt alkotva, és felderítőket küldenek szét, hogy új méhlakást keressenek.
Miután megtalálták a megfelelő üreget, az egész raj odaköltözik, és a dolgozók elkezdenek lépeket építeni. Dolguk bőven akad: a semmiből kell minél hamarabb létrehozniuk egy megelelő méretű méhsejtrendszert, amelybe elegendő élelmet, azaz virágport és nektárt gyűjthetnek, valamint a beérlelt méezt raktározhatják; lépeket, amelyeken aztán tánccal és illatanyagok segítségével kommunikálhatnak egymással, illetve fészket, ahová fiasíthatnak, hogy méhész által gondozott társaikhoz hasonlóan, kellően megerősödve menjenek majd a télbe.
A megtelepedett raj az első 14 nap folyamán építi meg az átteleléshez szükséges lépek legnagyobb részét. Az egészséges lép az egyik legfontosabb feltétele a méhcsalád életben maradásának.
De vajon életben tudnak-e még maradni a méhek emberi gondoskodás nélkül?
Korábban ez a kérdés fel sem merült volna, hiszen a méhek szaporodásának és terjesztkedésének legtermészetesebb módja a rajzás, már évmilliók óta.
Amióta azonban szinte az egész világon elterjed az eredetileg Ázsiából származó nagy méhatka, a Varroa destructor, számításba kell venni azt a tényt, hogy a fertőzött méhcsaládokból kiszakadó rajok szintén fertőzöttek.
A Varroa főként a méhcsalád fiasításában terjed, abban szaporodik, és az atkafertőzés ellen nem kezelt családok a másodlagos fertőzések következtében idővel elpusztulnak a méhészetekben és ez alapján valószínűsíthető, hogy a vadonban is.